:: Meg kell becsülni őket ::2011.08.04. 22:25, Ayci
Sok ember elmondhatja magáról, hogy népszerű, sok embert ismer. Azt állítják, hogy sok barátjuk van. De azok az állítólagos barátok igaz barátok? Mert barát és igaz barát között hatalmasan nagy különbség barát van. Mert egy barát arra jó, hogy elmenjetek jól érezni magatokat egy-egy péntek és szombat estén, iszogassatok, meg pletyizzetek másokról. De vajon ha baj van ott lesz neked? Ha egy támasz kéne, akkor le fog ülni melléd, hagyja hogy vállára hajtsd fejed, és kisírhísd magad neki? Ha neki lesz valami gondja, akkor egyből téged keres ki a névjegyzékből és hív fel mobilon? Nem hiszem. Mert ő csak egy barát. De egy igaz barát teljesen más. Ennek az ellentétje. Meghallgat ha baj van, próbál segíteni, még akkor is, ha te nem hagyod. Belegebed, hogy téged mindig mosolyogni lásson. Kihúz szó szerint a szarból, ha abba kerülnél és még a kezeidet is tisztára mossa. Az igaz barátokról eszembe jut egy interneten terjedő idézet. A lényege az, hogy egy igaz barátot ha felhívsz azzal, hogy megöltél valakit akkor egyből megy az ásóért és megkérdezi, hogy hol ássátok el. Mert ők ilyenek. Mindig segítenek és nem kérdezik, hogy mit miért tettél, még akkor sem, ha tisztában vannak azzal, hogy az rossz, és rád sem vethet jó fényt.
Sok embert mondhatok a barátomnak, nagyon sok embert ismerek, sokan körül vesznek. De ezekből nagyon-nagyon kevés ember mondhatja, hogy az igaz barátomnak tartom őket. Egyetlen egy olyan barátnőm van, akiért a tűzbe tenném a kezem. De ő egy olyan személy, aki mindig itt volt nekem. Testvérem helyett a testvérem. Ha baj egyből őt hívom. Vele mindig mindent megosztok. A jó és rossz dolgokat is, akár csak ő velem. Ő volt velem mindig, ha lelkileg a padlón voltam, és kb. kiskanál kellett volna ahhoz, hogy fölszedjen, de ő megtette. Oda rohant hozzám, felrángatott, átöltelt, de sokszor nem mondott semmit. Tudta, hogy az, hogy kisírhattam magam neki, az már bőven elég volt. Ő az, aki szó nélkül megért. Sírtam, csak sírtam, ő nem kérdezett semmit. Csak ült mellettem, elszívtunk egy cigarettát, de amíg meg nem nyugodtam semmit nem mondott. Mert tudta, hogy ha kinyitná a száját, azzal csak rontana a helyzeten és csak rosszabbul érezném magam. Mert olyan rosszul voltam, hogy nem tudtam elmondani mi bánt. De ő rám nézett, és egyből tudta. És nem hagyott ott. Hosszú, nagyon hosszú perceken keresztül csak figyelt, és mikor megnyugodtam végig hallgatott, de még akkor sem mondott semmit. Mert egy igaz barát ezt teszi. Csak hallgat, de tudja, hogy ez a legjobb amit akkor tehet.
Sok barátot, akiket igazaknak hittem, elhagytak. Van közös döntés alapján vetettünk véget a barátságunknak, vagy eltávolodtunk egymástól, vagy ők döntöttek úgy, hogy nem tartanak igényt rám. De az ilyenek nem igaz barátok. Vannak, akiknek addig vagy jó, amíg kipanaszkodhatják magukat neked. Talán még téged is meghallgatnak... Ám elmondasz nekik valamit, amire ők nem néznek jó szemmel, majd utána rád sem. Elítélnek, még akkor is, ha te biztosan állítod, hogy kezedben tartod a dolgokat, nem kell érted aggódniuk. De ők nem is aggódnak. Csak végre találhattak egy okot, amiért csúnya szemmel nézhetnek rád, és elhordanak majd mindennek, te pedig csak kikerekedett szemmel nézel, hogy mégis mi a jó büdös franc folyik itt? És nem érted. Csak állsz és tátott szájjal hallgatod végig, ahogy a fejedhez vágnak mindent. A múltból is felhántorgatnak dolgokat, amik már rég történtek, de tudják, hogy ezzel talán sebet ejthetnek rajtad. Na az ilyenek nem hogy igaz barátok, de még barátoknak sem nevezhetők. Az ilyen embereket amilyen gyorsan csak lehet, ki kell iktatni az életetkből, mert tönkre fognak tenni titeket, mert más nem áll szándékukban. És az emberek egy bizonyos része ilyen. Csak fájdalmat próbálnak okozni neked. Már azzal is azt teszik, ha nem foglalkoznak veled, végig se hallgatnak, csak érdek emberek.
Nekem is volt dolgom ilyenekkel, de elengedtem őket, kizártam az életemből. Amíg jól éreztük magunkat egymás társaságában azokat éveket vagy hónapokat magamban megörzöm, a szívem és az agyam egy icike-picike szegletében, mert akkor kellemes napokat, örömöt okoztunk egymásnak. De ennyi, se több, se kevesebb. Biztos másnak is vannak ilyenek az életében. De rájuk nem kell figyelmet fordítani. Csak azokra, akik amióta csak eszünket tudjuk, mellettünk voltak. Mert az ilyen embereket meg kell becsülni, és az élettől kapott ajándékként tenkinteni rájuk. Mert a család mellett a barátok a legfontosabbak. Valaki azt mondaná, hogy a szerelem. Az is egy nagyon fontos tényező, de egy barát többet ér mindennél. És ha már csak egy ilyen embert magunk mellett tudhatunk, már akkor gazdag embernek mondhatjuk magunkat. Mert örömöt okozunk egymásnak, és segítünk ha kell. Én próbálok ilyen ember lenni, akire így tekinthet más. És szerencsére elmondhatom magamról, hogy vannak olyan emberek, akik így tekintenek rám, és én is rájuk, és már ettől boldognak érzem magam, hogy tudom... akár hajnali négykor is felhívhatom valamelyikőjüket, hogy megöltem valakit, és ő szó nélkül segítene eltemetni a nyomokat.
:: Akár csak egy fallal körül védett vár ::2011.08.04. 22:24, Ayci
Mint ha egy régi században játszódott filmet néznék. Adott egy vár, egy uralkodó és az ő páncélos lovagjai, akik mindenáron megvédik őt és a királyságot, ha valami veszély közeledne. Az emberek is ilyenek. Folyamatosan falakat építenek maguk köré, amivel be akarják védeni a várat. A várat, ami nem más mint a szívük. Hiszen az évek során annyiszor támadták be a királyságot és törtek le darabokat a falból, ezzel egyre közelebb kerülve a királyhoz, azaz a szívhez. Így ha bármilyen sérülés éri a falat, mindig be kell foltozni, folyamatosan erősebbé tenni, nehogy egyszer egy olyan tőr kerüljön belé, ami egy végzetes csapást mér az uralkodóra. De miért van az, hogy folyton építünk és foltozunk? És a mindennapi problémák mellett még ezzel is foglalkoznunk kell. A saját biztonságunk és lelki egészségünk érdekében.
Engem is sokszor bántottak már. Nagyon sokszor éreztem azt, hogy az engem körülvett falak darabokban hevernek és a tőr egyre jobban közelít a szívem felé. De valamiért mindig erőt vettem magamon. Kezembe vettem a téglákat, és a sérült részeket helyre hoztam, és ezzel az engem, vagyis a szívemet körülvevő képzeletbeli falat ismét felépítettem. És azon vagyok, hogy ezt innentől kezdve senki se tudja áttörni. De ha az ember így áll a dolgokhoz, és senkinek nem adja meg az esélyt, hogy valaki közel férkőzhessen a szívéhez, akkor egyedül fog maradni. És biztos mindenkinek lesz egy olyan ember az életében, aki milliónyi darabja fogja törni azokat a hatalmas nagy kőtömböket, de a szívét épségben hagyja. Sőt, nem bántani fogja, hanem inkább táplálni, és erőt adni neki a további élethez.
De mégis mennyit kell várni erre a személyre? Mennyiszer kell helyre hozni a minket védő burkot? És mennyi erőt kell még szereznünk ahhoz, hogy ezeket ténylegesen helyre tudjuk hozni. És ne olyan legyen, mint egy újabb varrás a már ezerszer megvarrt elnyűtt ruhadarbunkon. Amiről tudjuk, hogy már kukában lenne a helye. De valamilyen oknál fogva kötődünk hozzá, talán valakire elmlékeztet minket, vagy nagyon szép emlékeink vannak vele kapcsolatban, ezért mindent megteszünk azért, hogy megvarrjuk az újra és újra keletkező lyukat rajta. A falaink ugyanilyenek, akár csak az a megöregedett ruha. Mindig kell egy kicsit javítanunk rajta. Hogy majd ha megérkezik az életünkbe az a személy, akkor teljes mértékben le kelljen rombolnia őket. Kitartó munkával darabjaira cincálja és közel kerülhessen hozzánk. Olyan közel mint még senki más, és teljes mértékben az övé lehessünk. Én már baromi sok falat építettem. És most újból fel kellett, jelentem a javítási munkák megtörténtek. És olyan erősen állnak, egyhelyben, hogy onnan senki sem mozdíthatja el őket egy darabig. Csak egy személy teheti ezt majd meg, de azt még nem tudom ő merre van. Szerintem még ő se tudja milyen kemény munka vár majd rá. És ha képes lesz küzeni, a puszta kezével, és egyszer mindent porba dönt, akkor majd tudni fogom, hogy érdemes volt rá várni, és ő is, hogy érdemes volt küzdenie értem. Mert az élet ilyen. Falakat építünk, hogy majd más lerombolja, de nem azzal a céllal, hogy utána bántson minket. Küzdünk másokért, hogy utána mi se bánthassuk őt. De addig, amíg nem találnak ránk, vagy mi másra, addig még baromi sok munkánk lesz azokkal a falakkal.
:: Mint vad a zsákmányt... ::2011.07.29. 13:51, Ayci
:: Music: Nero - Promises (Original Mix)
Elnézem a mai férfiakat, nőket és komolyan nem értem őket. Már régóta gondolkodtam azon, hogy írok erről egy bejegyzést, de ez eléggé lerágott csont, de akkor is megteszem, le írom, hogy én miként látom a mai párválasztás folyamatát. Felőlem azt mondanak rám az olvasók amit akarnak, nevezhetnek maradinak is, teszek rá. Ha rosszul látnám a dolgokat akkor tessék, várom a hozzászólásokat... Le lehet hurrogni, az se fog érdekelni...
Manapság tényleg az a divat, hogy elmennek az emberek szórakozóhelyekre, ott pár óra beszélgetés után felvisznek magukhoz valakit, egy-két gyors numera, aztán hello-szia? Ez egyaránt igaz nőkre és férfiakra is. Komolyan úgy nézik a másik nemet, mint amikor egy vadállat próbálja becserkészni az új áldozatát. Tényleg ennyire el vannak keseredve az emberek, hogy csak egyéjszakás kalandokba mennek bele, mert egy rendes párkapcsolatba már nem mernek bonyolódni? Annyira félnek az őket érhető fájdalomtól, hogy csak a testi szükségleteiket elintézik és kész? Aki pedig normális párkapcsolatra vágyna, az már inkább él remete életet, és hagyja a fenébe az ismerkedést. Mert úgyis csak olyanokba fog bele botlani, akik mást nem akarnak tőle... főleg nem párkapcsolatot. A nők mondhatni elkurvultak, a férfiak pedig azon versenyeznek, hogy melyikük vitt fel több nőt magához a hét folyamán. De ha bele gondolunk ezt mind a két fél elrontotta. Ha a férfiak így állnak a dolgokhoz, akkor a nők miért állnának másként, és ez fordítottan is teljesen igaz.
Az tény, hogy egy párkapcsolat rengeteg áldozattal, felmondással, változással jár. Alkalmazkodnunk kell a másikhoz. Lehet, hogy ha jobban megiskerjük, kiismerjük, akkor nem is fog nekünk annyira tetszeni, mint azt eleinte gondoltuk. Lehet, hogy pár hónap után hatalmas nagy pofára esés fog minket érni, szakítás lesz a vége, és a darabokban heverő szívünk még annál is kissebb részekre fog hullani? Ez ezzel jár... Az élet ilyen. Vagy mondhatni a sors fintora, hogy sok békát kell megcsókolnunk, amíg meg nem találjuk azt, amiből tényleg királyfi fog változni. Rengeteg csúf béka vár az emberre élete során. És lehet, hogy egy idő után ebbe bele fárad. De nem szabad. Mindenkire vár valaki. Lehet, hogy valaki elsőre megtalálja, valaki csak a sokadik próbálkozásra élheti át az önfeledt boldogságot, a szerelmet, és érezheti magát teljes biztonságban a másik mellett. Nem kell attól tartania, hogy egyik percről a másikra véget ér a dolog, megcsalják, faképnél hagyják és még sorolhatnám a buktatókat.
De amíg az emberek felfogása nem fog változni, addig sokszor fog az ember olyanokba botlani, akik nem akarnak tőle semmi komolyat. És ezen valahogy változtatni kéne. Mert végül is melyik férfi várna komoly kapcsolatot olyan nőktől... nők, pardon... ezek nem nők... akik pár pohár alkoholért *vagy akár drogért, mert ilyenekről egyre többet hallani és látni* bármibe belemennek az átbulizott éjszaka folyamán. És a nők miért mernének közeledni a férfiak felé, mert már úgyis annyiszor törték össze szívüket, és úgyse várhatnak semmi komolyat, semmi lebilincselőt a másik féltől. Szóval... változzunk emberek, változtassunk azzon a rohadt felfogáson, mert ha minden így marad, akkor az emberek csak megkeseredett társakra fognak lelni, akik nem hogy kezdeményezni, de semmi mást nem fognak akarni.
:: Hit kérdése az egész? ::2011.06.01. 15:43, Ayci
:: Music: Fedde le Grand - Metrum (Original Mix) ::
Még az előző hét folyamán láttam a mostani nyaram első hullócsillagát. Természetesen kívántam. Amit kívántam lényegében be is jött... de csak félig-meddig. Ezáltal minden este ha kint vagyok barátnőmmel folyamatosan az eget kémlelem, mivel a nyári égboltnál szebb nincs. Tiszta, tele van csillagokkal, és ennek az egésznek olyan hangulata van, amit sok dolog nem tud számomra felül múlni. Ennek köszönhetően most elindult bennem egy gondolat menet. Az emberek túl sok figyelmet fordítanak a babonákra. Vegyük példának a fekete macskát. Ha én meglátok egyet az út szélén, inkább rá kiabálok, csak nehogy rossz irányba induljon el előttem. Vagy itt van a türkös babona. Hogy ha az ember eltöri, akkor azzal 7 év balszerencsét zúdít a nyakába. Törtem el tükröt, még nagyon régen. De még pont benne vagyok abban a 7 évben, amit meg kell szívnom ezáltal.... XD Vagy lehet csak én vagyok akkora máker, hogy nem minden úgy alakul, ahogy én azt szeretném.... :D
És itt kanyarodjunk is vissza a hullócsillagokhoz. Az ember lehet, hogy túl nagy figyelmet fordít az ilyenekre. Vagyis én ilyen vagyok. Akár csak egy gyerek, minden este kémlelem a csillagos eget, hátha látok egy csodaszép picike fénycsóvát, ami lefelé hullva egyik pillanatról a másikra el is tűnik. Reménykedve abban, hogy ezáltal kívánhatok, és a kívánságom talán teljesül is. Lehetséges, hogy az ember néha annyira el van keseredve, vagy annyira nem tud mit kezdeni bizonyos dolgokkal, hogy az ilyen dolgokba kapaszkodik, és minden hitét ebbe öli. Hogy hátha? Hátha a világegyetem eme picike darabja szerencsét hoz és minden egy hatalmas nagy fordulatot vesz, természetesen jó irányba. Nem tudom... Én csak azt tudom elmondani erről, amit én gondolok és ahogyan látom. Lehet, hogy csak hit kérdése az egész dolog. Hogy mennyire hiszünk abban a dologban, amibe bele vágtunk. Hogy mennyire hiszünk magunkban, másokban, az egész életünkben, és annak pozitív változásaiban?
:: Értelme? ::2011.05.23. 19:26, Ayci
Ma egy számomra nagyon fontos emberrel beszélgettünk. Neki is meg vannak a maga bajai, nekem is, az elmúlt időben sok minden kijutott mind a kettőnknek... És felmerült bennünk egy aprócska kérdés: mi értelme az életnek? Mi értelme van annak, hogy annyi szarságot kell megélnie az embernek. Hogy egyszer végre valahára kezdenek jóra fordulni a dolgok, és jön egy hideg fuvallat, és visszadob minket a földre. A leány álomnak vége... minden a régi kerékvágásban van, és szinte csak reménykedünk abban, hogy ennél rosszabb már tényleg nem lehet... Vagy mégis? Minden embernek meg vannak a maga gondjai, amiket próbál megoldani. Vagy egyedül, vagy segítséggel... Néha már az is segít, ha csak beszélünk róla. Hiszen ha van valaki aki meghallgat minket, tudjuk, hogy mellettünk van, bármi is történjék, ez tud nekünk adni egy kicsi erőt. De csak egy kicsit... És vannak az életben olyan dolgok, amikhez iszonyatosan nagy erőre lenne szükség. És az erő ugyebár fogytán van. Ha valaki tudja, hogy mi értelme ennek az egésznek, annak pacsi és örülnék ha megosztaná velem eme aprócska titkot.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
