:: Akár csak egy fallal körül védett vár ::2011.08.04. 22:24, Ayci

Mint ha egy régi században játszódott filmet néznék. Adott egy vár, egy uralkodó és az ő páncélos lovagjai, akik mindenáron megvédik őt és a királyságot, ha valami veszély közeledne. Az emberek is ilyenek. Folyamatosan falakat építenek maguk köré, amivel be akarják védeni a várat. A várat, ami nem más mint a szívük. Hiszen az évek során annyiszor támadták be a királyságot és törtek le darabokat a falból, ezzel egyre közelebb kerülve a királyhoz, azaz a szívhez. Így ha bármilyen sérülés éri a falat, mindig be kell foltozni, folyamatosan erősebbé tenni, nehogy egyszer egy olyan tőr kerüljön belé, ami egy végzetes csapást mér az uralkodóra. De miért van az, hogy folyton építünk és foltozunk? És a mindennapi problémák mellett még ezzel is foglalkoznunk kell. A saját biztonságunk és lelki egészségünk érdekében.
Engem is sokszor bántottak már. Nagyon sokszor éreztem azt, hogy az engem körülvett falak darabokban hevernek és a tőr egyre jobban közelít a szívem felé. De valamiért mindig erőt vettem magamon. Kezembe vettem a téglákat, és a sérült részeket helyre hoztam, és ezzel az engem, vagyis a szívemet körülvevő képzeletbeli falat ismét felépítettem. És azon vagyok, hogy ezt innentől kezdve senki se tudja áttörni. De ha az ember így áll a dolgokhoz, és senkinek nem adja meg az esélyt, hogy valaki közel férkőzhessen a szívéhez, akkor egyedül fog maradni. És biztos mindenkinek lesz egy olyan ember az életében, aki milliónyi darabja fogja törni azokat a hatalmas nagy kőtömböket, de a szívét épségben hagyja. Sőt, nem bántani fogja, hanem inkább táplálni, és erőt adni neki a további élethez.
De mégis mennyit kell várni erre a személyre? Mennyiszer kell helyre hozni a minket védő burkot? És mennyi erőt kell még szereznünk ahhoz, hogy ezeket ténylegesen helyre tudjuk hozni. És ne olyan legyen, mint egy újabb varrás a már ezerszer megvarrt elnyűtt ruhadarbunkon. Amiről tudjuk, hogy már kukában lenne a helye. De valamilyen oknál fogva kötődünk hozzá, talán valakire elmlékeztet minket, vagy nagyon szép emlékeink vannak vele kapcsolatban, ezért mindent megteszünk azért, hogy megvarrjuk az újra és újra keletkező lyukat rajta. A falaink ugyanilyenek, akár csak az a megöregedett ruha. Mindig kell egy kicsit javítanunk rajta. Hogy majd ha megérkezik az életünkbe az a személy, akkor teljes mértékben le kelljen rombolnia őket. Kitartó munkával darabjaira cincálja és közel kerülhessen hozzánk. Olyan közel mint még senki más, és teljes mértékben az övé lehessünk. Én már baromi sok falat építettem. És most újból fel kellett, jelentem a javítási munkák megtörténtek. És olyan erősen állnak, egyhelyben, hogy onnan senki sem mozdíthatja el őket egy darabig. Csak egy személy teheti ezt majd meg, de azt még nem tudom ő merre van. Szerintem még ő se tudja milyen kemény munka vár majd rá. És ha képes lesz küzeni, a puszta kezével, és egyszer mindent porba dönt, akkor majd tudni fogom, hogy érdemes volt rá várni, és ő is, hogy érdemes volt küzdenie értem. Mert az élet ilyen. Falakat építünk, hogy majd más lerombolja, de nem azzal a céllal, hogy utána bántson minket. Küzdünk másokért, hogy utána mi se bánthassuk őt. De addig, amíg nem találnak ránk, vagy mi másra, addig még baromi sok munkánk lesz azokkal a falakkal.
|