Amiről most írok ez is most már szinte lerágott csontnak számít... De engem akkor is nap mint nap felhúz, amikor meglátogatom a Facebook profilomat. Mikor végig nézem az üzenőfalat, néha megakad a szemem egy-két ember falán... Én tényleg nem értem, hogy miért kell mindent megosztani, ki írni???? Engem, és szerintem másokat se tud érdekelni mások lelki szenvedése, az hogy felkelt, vagy elment aludni... 

Én is megszoktam ott osztani dolgokat, de nagyon nagy részt az itt megírt bejegyzéseimet, videókat teszek közzé. És nagyrészt a videókkal van tele az üzenőfalam, vagy azzal, ha éppen lájkolok valamit...

A facebook fogja átvenni a rendes élet helyét? Sokan azt hiszik, hogy ha több száz, vagy több ezer ismerőssel rendelkeznek, akkor ők már nagy embernek, vagy népszerűnek mondhatják magukat? És ha tényleg népszerűek, akkor mégis mit kezdenek ezzel? Mert azok közül az emberek közül szinte egyet sem mondhat igaz barátjának, mert a hét napjaiból mind a 7 napon át felé se néznek. Mások lelki nyomora se tud túlzottan érdekelni, hogy szakítottak valakivel, és akár több hónapon keresztül képesek szenvedni az üzenőfalon... Ember, szerinted hol érdekel ez másokat? Vannak barátaid (ha tényleg vannak) akkor azokkal beszéld meg, ha ők tényleg az igaz barátaid, akkor úgyis segítenek átvészelni azon a rossz időszakon. 

Az is teljesen hidegen hagy, ha két ember összeveszik egymással. Ezt miért egy közösségi oldalon kell egymással megbeszélniük? Ahol mindenki látja, és szerintem mindenki csak körbe röhögi őket. Menjenek át egymáshoz, vagy üljenek le valahol, és próbálják megbeszélni. Vagy, ami még jobb: PRIVÁT üzenet. Nem véletlenül lett létrehozva ez a funckció az oldalon.

Oké, hogy ez a 21. század, modern világot élünk. De ez a modernitás nem azt jelenti, hogy az életünket egy közösségi oldalon kell leélnünk. Azt is szeretem, mikor valaki kb. óránként írja ki, hogy unatkozik, írjanak neki levelet, stb. Én is szoktam unatkozni, de akkor inkább elfoglalom magam. Zenét hallgatok, megnézek egy filmet, olvasok egy könyvet, vagy átmegyek egy barátomhoz. Próbálják már feltalálni magukat az emberek. Ennyire nem lehetnek begyepesedettek, hogy ennyire nincs közösségi életük, hogy valakivel elüssék az unalmasnak ígérkező időt.

A lényeg akkor is az, hogy attól, hogy megoszthatunk dolgokat, ne ott éljük le a magánéletünket. Mert ezekre senki nem kíváncsi az ismerőseink közül. A szenvedésünkre vagy az aktuális depresszió hullámunkra se... Én se vagyok mindig jó passzban, de nem írom ki, hogy hátha valaki megsajnál majd...

 
Pletykák mindig voltak, vannak és lesznek is. A másik magánéletével mindig sokkal egyszerübb foglalkozni, mint a sajátunkéval. De kérdem én, hogy miért nem tud mindenki a saját dolgával foglalkozni?

Egy kis faluban vagy községben hamar elterjednek dolgok, de általában az ember teljesen máshogy hallja vissza, mint ahogy azt tovább adta valakinek. Miért jó egyes embereknek, hogy keverik a másik háta mögött a dolgokat? Miért nem tud mindenki magába nézni, és foglalkozni a saját problémáival? Én sem foglalkozom másokkal. Teljesen hidegen hagy, hogy éppenséggel ki kivel töltötte az elmúlt éjszakát, ki veszett össze éppenséggel az egyik barátjával, stb. Ha nekem tovább adnak valami pletykát akkor oké, meghallgatom, ha van hozzáfűzni valóm akkor elmondom, de kész, ennyi. Nem fogok egyből rohanni az ismerőseimhez, hogy egyből elmondjam nekik, hogy "huuu, hallottátok, hogy "XY" ezt meg ezt csinálta? Mások miért vannak épp velem elfoglalva? Talán féltékenyek rám? Ha igen, akkor álljanak elém, és mondják meg, hogy mi bajuk van velem. Eléjük állok, meghallgatom őket, maximum jól a képükbe nevetek, hogy nem normálisak, majd ott hagyom őket. Annyira egyszerű mindenkit a háta mögött kibeszélni. És ezt én sosem értettem az emberekben. Mire jó nekik ez? Miért nem lehet mindent megbeszélni a másikkal, ha valami probléma merül fel a kettejük közt levő kapcsolatban? Tényleg ennyire undorító, kicsinyes és szánalmas lenne a mai emberiség? És akkor mások csodálkoznak, ha 0 bizalommal fordulunk hozzájuk....

 
Egyszer egy számomra nagyon kedves cikk író hölgyemény írt egy érdekes cikket. Ez nem másról, mint a fiú-lány barátságról szólt. És ez elindított bennem egy gondolat menetet. Hogy vajon tényleg létezik fiú-lány barátság? Létezik, hogy egyik fél sem akar többet a másiktól? Biztosan merem állítani, hogy igen is létezik. És nem csak szimpla "haver viszonyról" van szó a fiú és lány között, hanem igaz barátságról. Mert nekem is vannak ilyen barátaim. És ők nem lányok, hanem fiúk.

Nekem két nagyon jó barátom is fiú, már lassan 6 éve, hogy ismerem őket. És mindig ott voltak nekem, én is nekik. Mindig megbeszéltünk egymással mindent. Ahogy én értük, ők is értem a tűzbe tennék kezeiket. És ahogy az én fejemben sem, az övékben sem fordult meg soha, hogy valaha is többet akartunk volna a másiktól. Mert nekem speciel nem az eseteim, és nem akartam felrúgni ezt a nagyon jó barátságot, amit évek óta ápolgatunk egymással. Szóval igen, létezik ez a fajta barátság is, csak valakiknek nem adatik meg, mert valakinek azt írták meg fent, hogy sokkal többek legyenek szimpla barátoknál. Mert már annyira jól ki ismerték a másikat, olyan jó barátok lettek, hogy megbíznak a másikban, tudják, hogy a másik sosem okozna nekik fájdalmat. Hiszen nem véletlenül mondják, hogy a legjobb fiú-lány barátokból lesznek a legjobb szerelmes párok.

De ahogy erre is sok-sok példa, az ilyen jellegű barátságra is sok eset van. De ami fontos, hogy már a legelején le kell szögezni, hogy semmit nem akarunk a másiktól. Mi is így tettük a két barátommal. Ők is elfogadták ezt a tényt, és én is. És sose tekintettük más képpen a másikra többként szimpla barátként. És ha ezt észben tartja mindenki, akkor nem lesz gond, az a csodás barátság nagyon-nagyon sokáig meg fog maradni.

 
Az élet furcsa. Vagy inkább az emberek furcsák. Folyamatosan szabályokat szabnak meg, amiket ha áthágunk, akkor mi vagyunk a rosszak, vagy csúnya szemmel annyit mondanak, hogy "ejnye-bejnye kislányom". De vajon miért ők szablyák meg, hogy mik szerint élünk? Milyen értékrendek, szabályok alapján? Ez végül is nem a saját, egyéni dolgunk lenne? Borzasztó azt a sok klón zombit nap mint nap látni. Akik magukba mélyedve a földet bámulva sétálnak el mellettünk. Mert egyszer valamikor ők többek akartak lenni annál, mint amit elvártak tőlük... Kérdem én: miért nem álltak fel, csaptak az asztalra és mondtak nemet? Nem olyan nehéz. Csak egy szó... és lehet, hogy megváltoztatja az életed. Lehet rossz irányba, lehet jóba. De kockáztatni annyira izgalmas, adrenalinnal telítődött érzés, nem? Mikor fogalmad nincs, hogy a döntéseid hova sodornak... aztán egyszer csak eléred azt a pontot, azt a célt, amire titkon mindig is vágytál...