:: Facebook vs. élet ::2011.08.31. 19:42, Ayci
:: Music: Blue Foundation - Eyes on Fire (Zeds Dead Remix) ::
Amirõl most írok ez is most már szinte lerágott csontnak számít... De engem akkor is nap mint nap felhúz, amikor meglátogatom a Facebook profilomat. Mikor végig nézem az üzenõfalat, néha megakad a szemem egy-két ember falán... Én tényleg nem értem, hogy miért kell mindent megosztani, ki írni???? Engem, és szerintem másokat se tud érdekelni mások lelki szenvedése, az hogy felkelt, vagy elment aludni...
Én is megszoktam ott osztani dolgokat, de nagyon nagy részt az itt megírt bejegyzéseimet, videókat teszek közzé. És nagyrészt a videókkal van tele az üzenõfalam, vagy azzal, ha éppen lájkolok valamit...
A facebook fogja átvenni a rendes élet helyét? Sokan azt hiszik, hogy ha több száz, vagy több ezer ismerõssel rendelkeznek, akkor õk már nagy embernek, vagy népszerûnek mondhatják magukat? És ha tényleg népszerûek, akkor mégis mit kezdenek ezzel? Mert azok közül az emberek közül szinte egyet sem mondhat igaz barátjának, mert a hét napjaiból mind a 7 napon át felé se néznek. Mások lelki nyomora se tud túlzottan érdekelni, hogy szakítottak valakivel, és akár több hónapon keresztül képesek szenvedni az üzenõfalon... Ember, szerinted hol érdekel ez másokat? Vannak barátaid (ha tényleg vannak) akkor azokkal beszéld meg, ha õk tényleg az igaz barátaid, akkor úgyis segítenek átvészelni azon a rossz idõszakon.
Az is teljesen hidegen hagy, ha két ember összeveszik egymással. Ezt miért egy közösségi oldalon kell egymással megbeszélniük? Ahol mindenki látja, és szerintem mindenki csak körbe röhögi õket. Menjenek át egymáshoz, vagy üljenek le valahol, és próbálják megbeszélni. Vagy, ami még jobb: PRIVÁT üzenet. Nem véletlenül lett létrehozva ez a funckció az oldalon.
Oké, hogy ez a 21. század, modern világot élünk. De ez a modernitás nem azt jelenti, hogy az életünket egy közösségi oldalon kell leélnünk. Azt is szeretem, mikor valaki kb. óránként írja ki, hogy unatkozik, írjanak neki levelet, stb. Én is szoktam unatkozni, de akkor inkább elfoglalom magam. Zenét hallgatok, megnézek egy filmet, olvasok egy könyvet, vagy átmegyek egy barátomhoz. Próbálják már feltalálni magukat az emberek. Ennyire nem lehetnek begyepesedettek, hogy ennyire nincs közösségi életük, hogy valakivel elüssék az unalmasnak ígérkezõ idõt.
A lényeg akkor is az, hogy attól, hogy megoszthatunk dolgokat, ne ott éljük le a magánéletünket. Mert ezekre senki nem kíváncsi az ismerõseink közül. A szenvedésünkre vagy az aktuális depresszió hullámunkra se... Én se vagyok mindig jó passzban, de nem írom ki, hogy hátha valaki megsajnál majd...
:: Nézz körül a saját házad táján... ::2011.08.31. 19:24, Ayci
:: Music: Morgan Page, Sultan + Ned Shepard, and BT | In the Air feat. Angela McCluskey (Extended Mix) ::
Pletykák mindig voltak, vannak és lesznek is. A másik magánéletével mindig sokkal egyszerübb foglalkozni, mint a sajátunkéval. De kérdem én, hogy miért nem tud mindenki a saját dolgával foglalkozni?
Egy kis faluban vagy községben hamar elterjednek dolgok, de általában az ember teljesen máshogy hallja vissza, mint ahogy azt tovább adta valakinek. Miért jó egyes embereknek, hogy keverik a másik háta mögött a dolgokat? Miért nem tud mindenki magába nézni, és foglalkozni a saját problémáival? Én sem foglalkozom másokkal. Teljesen hidegen hagy, hogy éppenséggel ki kivel töltötte az elmúlt éjszakát, ki veszett össze éppenséggel az egyik barátjával, stb. Ha nekem tovább adnak valami pletykát akkor oké, meghallgatom, ha van hozzáfûzni valóm akkor elmondom, de kész, ennyi. Nem fogok egybõl rohanni az ismerõseimhez, hogy egybõl elmondjam nekik, hogy "huuu, hallottátok, hogy "XY" ezt meg ezt csinálta? Mások miért vannak épp velem elfoglalva? Talán féltékenyek rám? Ha igen, akkor álljanak elém, és mondják meg, hogy mi bajuk van velem. Eléjük állok, meghallgatom õket, maximum jól a képükbe nevetek, hogy nem normálisak, majd ott hagyom õket. Annyira egyszerû mindenkit a háta mögött kibeszélni. És ezt én sosem értettem az emberekben. Mire jó nekik ez? Miért nem lehet mindent megbeszélni a másikkal, ha valami probléma merül fel a kettejük közt levõ kapcsolatban? Tényleg ennyire undorító, kicsinyes és szánalmas lenne a mai emberiség? És akkor mások csodálkoznak, ha 0 bizalommal fordulunk hozzájuk....
:: Valaki mindig többet akar... ::2011.08.25. 20:17, Ayci
:: Music: Jessie J - Nobody's Perfect (Netsky Remix) ::
Egyszer egy számomra nagyon kedves cikk író hölgyemény írt egy érdekes cikket. Ez nem másról, mint a fiú-lány barátságról szólt. És ez elindított bennem egy gondolat menetet. Hogy vajon tényleg létezik fiú-lány barátság? Létezik, hogy egyik fél sem akar többet a másiktól? Biztosan merem állítani, hogy igen is létezik. És nem csak szimpla "haver viszonyról" van szó a fiú és lány között, hanem igaz barátságról. Mert nekem is vannak ilyen barátaim. És õk nem lányok, hanem fiúk.
Nekem két nagyon jó barátom is fiú, már lassan 6 éve, hogy ismerem õket. És mindig ott voltak nekem, én is nekik. Mindig megbeszéltünk egymással mindent. Ahogy én értük, õk is értem a tûzbe tennék kezeiket. És ahogy az én fejemben sem, az övékben sem fordult meg soha, hogy valaha is többet akartunk volna a másiktól. Mert nekem speciel nem az eseteim, és nem akartam felrúgni ezt a nagyon jó barátságot, amit évek óta ápolgatunk egymással. Szóval igen, létezik ez a fajta barátság is, csak valakiknek nem adatik meg, mert valakinek azt írták meg fent, hogy sokkal többek legyenek szimpla barátoknál. Mert már annyira jól ki ismerték a másikat, olyan jó barátok lettek, hogy megbíznak a másikban, tudják, hogy a másik sosem okozna nekik fájdalmat. Hiszen nem véletlenül mondják, hogy a legjobb fiú-lány barátokból lesznek a legjobb szerelmes párok.
De ahogy erre is sok-sok példa, az ilyen jellegû barátságra is sok eset van. De ami fontos, hogy már a legelején le kell szögezni, hogy semmit nem akarunk a másiktól. Mi is így tettük a két barátommal. Õk is elfogadták ezt a tényt, és én is. És sose tekintettük más képpen a másikra többként szimpla barátként. És ha ezt észben tartja mindenki, akkor nem lesz gond, az a csodás barátság nagyon-nagyon sokáig meg fog maradni.
:: Beállsz a sorba? Most viccelsz? ::2011.08.17. 17:05, Ayci
:: Music: Anna Tsuchiya - Kuroi Namida ::
Az élet furcsa. Vagy inkább az emberek furcsák. Folyamatosan szabályokat szabnak meg, amiket ha áthágunk, akkor mi vagyunk a rosszak, vagy csúnya szemmel annyit mondanak, hogy "ejnye-bejnye kislányom". De vajon miért õk szablyák meg, hogy mik szerint élünk? Milyen értékrendek, szabályok alapján? Ez végül is nem a saját, egyéni dolgunk lenne? Borzasztó azt a sok klón zombit nap mint nap látni. Akik magukba mélyedve a földet bámulva sétálnak el mellettünk. Mert egyszer valamikor õk többek akartak lenni annál, mint amit elvártak tõlük... Kérdem én: miért nem álltak fel, csaptak az asztalra és mondtak nemet? Nem olyan nehéz. Csak egy szó... és lehet, hogy megváltoztatja az életed. Lehet rossz irányba, lehet jóba. De kockáztatni annyira izgalmas, adrenalinnal telítõdött érzés, nem? Mikor fogalmad nincs, hogy a döntéseid hova sodornak... aztán egyszer csak eléred azt a pontot, azt a célt, amire titkon mindig is vágytál...
Én világéletemben olyan voltam, aki valami olyat tett, ami másoknak szúrta a szemét. Mindig különc voltam, a magam módján. Kezdjük ott, hogy már az általános iskolás éveimben is még ha mindenki kedvelt, akkor is kitûntem. Általában a viselkedésemmel. Mivel kicsike lány létemre elég nagy volt a szám már akkor. Ez a mai napig nem változott. Vagyis de, változott... annyiban, hogy egyre inkább kinyitom a szám, ha a nem tetszésemet kell nyílvánítanom valamivel kapcsolatban. És ez vagy tetszik másoknak, vagy nem. Általában sose tetszett / tetszik senkinek, ha keményen a szemébe mondják az igazságot. És általában a negatívumokat hánytorgatják fel az emberek másokkal kapcsolatban. Én mindig megmondtam az õszinte véleményemet mindenkirõl. Emiatt már kb. pár perc beszélgetés után le írtak egy bunkó nõszemélynek. De hogy õszinte legyek baromira teszek ezekre az emberekre. Nem leszek olyan mint a többi ember. Nem fogok ott állni mások elõtt, és mosolyogva a pofájukba igazat adni nekik, ha persze közük nincs a valóságos tényekhez.
Majd jött a középiskola. Na ott már fõleg kilógtam. Színes hajam volt, feltünõ ruhákban jártam, ajak piercingem volt. Egyszóval eléggé lázadó korszakban voltam, ha lehet úgy mondani. :) Ezt már kinõttem, hála a jó égnek. De ebben az idõszakban is kaptam meleget, hideget, hogy miért öltözködöm úgy, ahogy. Na nehogy már mások mondják meg mit szeressek, mit vegyek fel, vagy milyen formájúra legyen vágva a hajam. Egyszerûen gyûlölöm az emberekben, hogy ha valaki egy kicsit más, ha külsõleg, ha belsõleg.. ha teljesen más mint az átlag, akkor kinézik. Habár ha bele gondolunk, manapság mi számít átlagosnak...? :)
De ez a mai napra se változott. Ahogy mondtam kinõttem azt a pár évet, meg komolyodtam, felnõttem. De a mai napig vannak dolgaim, amik másoknak szemet szúr. Mert hogy az általuk felállított értékrendel, vagy szabályokkal baromi gyors iramban ütközik. De miért tudja mindenki jobban, hogy valakinek mi a jó? Legyen szó a barátairól, a párkapcsolatáról, munkájáról... bármirõl. Az életérõl... Hogy mi a jó neki a csúcsszuper élet érdekében... De olyan nem létezik. Nincs tökéletes élet. Akkor meg fõleg nem, ha minden aprócska elõírást betartunk. Mert kell az izgalom a szürke hétköznapokba, nem? Néha jól esik ha nem folytunk magunkba dolgokat, és kõkeményen a másik szemébe mondjuk. Igaz, úgyis vita fogja követni a vélemény nyílvánítást, de már ez valamivel megspékeli az unalmasabbnál unalmasabb napokat. Nem azt mondom, hogy most mindenki kezdjen el veszekedni a pár méteres körzetében levõ legközelebbi emberrel. Arra akarok kilyukadni, hogy nem kell egy skatulyában élni, ahol oxigénhez alig jutsz. Mert te nem olyan vagy. Te más vagy. Mert mindenki más, mindenki egyedi a maga nemében. Csak sokan nem képesek kiadni a igazi énjüket, mert félnek a reakcióktól... Komolyan ennyire számít mások véleménye? Akik közel állnak hozzánk azoknak persze, számítson. De vadidegen népek szavára adni iszonyatosan nagy sületlenség. Mindenki tegye azt, ami boldoggá, elégedetté teszi. Mindegy, hogy mennyire hág át vele dolgokat.
:: Deletelünk vagy inkább frissítjük a rendszert? ::2011.08.15. 20:35, Ayci
Mennyivel könnyebb lenne minden, ha az ember agyában lenne egy kicsike delete gomb. Ha valami teljesen a feje tetejére áll, véget ér egy párkapcsolat, elveszítünk valakit, vagy csak simán el szeretnénk felejteni valakinek, vagy valaminek az emlékét... csak megnyomnánk és nem emlékeznénk semmire. Úgy gondoljátok jobb lenne, könnyebb, ha egy mozdulattal elfelejtenénk mindent? De akkor mi van a kellemes emlékekkel? Azokkal a boldog perceket vagy órákat okozó emlékekkel, amik ahhoz a személyhez, tárgyhoz, vagy akár egy eseményhez kötnek minket. Azok ugyanúgy elvesznének a delete gomb alkalmazásával.
De mivel nincs ilyen gombbal felszerelkezve az emberiség, így meg kell bírkóznunk a kínzó, fájó emlékekkel. Ilyenkor nem tehet mást az ember, csak le ül, ha kell kisírja magát. Aztán vesz egy mély levegõt, lehiggad és újult erõvel próbálja folytatni. Még ha úgy is tûnik egy-egy helyzetben, hogy ez teljességgel lehetetlen, képesnek kell rá lenniük. Hiszen ha nem használják fel azt a tömérdek maradék energiát az újabb frissítéshez, akkor a gépezet tönkre megy. És még egy drágán megfizetett szerelõ sem tudja az okozott károkat helyre hozni. Mert ha darabjaira is szedi a gépet, nem fog tudni a legmélyére lemenni, a legapróbb darabokat megtalálni, majd azokat megjavítani. Ha igénybe vesszük a segítségét, akkor nekünk is kell segítenünk, hogy õ helyre hozza az okozott károkat. Mivel a mi hibánkból ment tönkre minden, mert nem próbáltuk korábban helyre hozni, segítenünk kell azzal, hogy próbáljuk mi magunk megjavítani mindazt, amit tönkre vágtunk. Ha már segítõ kezet nyújtanak nekünk akkor ragadjuk meg, vegyük igénybe, majd köszönjük meg, hogy harcolt a javulás reményéért.
Ha úgy tûnik, hogy baromi nehéz frissíteni, mert nincs elég szakképesítésünk hozzá, akkor ne féljünk segíteni. Vannak barátaink, vannak emberek akik bármit megtennének értünk. Mindenkinek van legalább egy olyan ember az életében, aki tûzön-vízen át harcolna érte. Ha a káosz felhõi közelednek, vagy már el is értek minket, és nem találunk ki belõle, akkor hívjunk segítséget, és majd õk kivezetnek minket a napfénybe. Hiszen mi másért a barátaink ezek a személyek, ha nem azért, hogy mindent megtegyenek a boldogságunk érdekében. És ha majd el jön az idõ, akkor majd mi is segítünk nekik frissíteni, hogy újból csodálatosan, 100%-san mûködjön a rendszer.
|