Merj nagy lenni. Merj nagyokat álmodni. És merd azokat megvalósítani. Nap mint nap ezt halljuk, nap mint nap bíztatnak minket az emberek. Legalábbis aki jó barátokkal és családdal van megáldva, azt az embert minden egyes nap támogatók veszik körül. Így könnyû. Vagy hát nem is olyan könnyû, de néha úgy érzik, hogy könnyebb, mint hátat fordítva feladni. De mi van akkor, ha nem kap elég támogató szót ahhoz, hogy úgy érezze megéri? És mivel rövid idõn belül kudarcot vall, utálni fogja az életét... egyszerûen utálni fogja önmagát.

Mindegy, hogy 40 kg-ot nyomsz ruhával és egy 15 cm-es platform cipõvel együtt, vagy husisabb vagy mint azok a lányok akik a reklámokban és a plakátokról virítanak rád agyon csiszolt fehér fogaikkal. Ha utálod magad, mert mások okot adnak rá... vagy éppen te adod azt az okot, akkor nem leszel boldog. De ha mások tényleg lehúznak a földre, akkor aztán cseszheted, mert soha a büdös életben nem fogsz megelégedni önmagaddal, sem azzal amit leteszel az asztalra. Teljesen lényegtelen, hogy mennyi pénzt viszel haza hónap elején, mennyire márkás ruhákban jársz... az mind-mind csak álca. Ha nem vagy megelégedve azzal a pofival aki visszanéz rád a tükörbõl, akkor minden más felesleges. Ugye ismerõs az, hogy elõszõr minden fejben dõl el. Hát ez is egy olyan dolog. Ha az agyad arra fókuszál, hogy te mit utálsz magadon / magadban, akkor az nem is fog megváltozni.

Mondjuk elég vicces, hogy ezeket pont én mondom. Egy olyan 20 éves lány, aki sose volt megelégedve magával és nem is lesz, de már kezdek arra a szintre eljutni, hogy viszonylag kibékültem azzal amilyen vagyok. Külsõleg és belsõleg is. Pont én írom a fenti mondatokat, aki évekkel ezelõtt étkezési zavarokkal küzdött, a fél karját adta volna a legkisebb ruhaméretért, maximum 40 kg-ért, hosszú lábakért, gyönyörû fenékig érõ hajért, és még sok-sok minden más külsõséges dologért. Azonban rájöttem, hogy ez mind nem számít. Az emberek kb. 80%-a nem abból él meg, ahogyan kinéz.  Most ne a modellekre gondoljunk, õk egy teljesen más világ, õket azért fizetik ahogyan kinéznek, ahogyan pózolnak a képeken, vagy hogyan áll rajtuk egy neves divattervezõ ruhakölteménye. Valakit alapból megáldott az ég egy top 10-es alakkal, fejszerkezettel, õk szerencsések. Legalábbis szerintem, de a nõket ismerve - és magamból ki indulva - õk sincsenek magukkal megelégedve. Mert lehet nagyobb cicit akarnak, vagy kisebb feneket... sose lehet tudni. DE! Én azt mondom, hogy szeresd magad. Engedd meg magadnak azt a luxust, hogy a tükör elé állva azt mondod, hogy "Hm, rohadt jól nézek ki". Ha a kisugárzásod pozitív, az emberek is úgy fognak hozzád állni.

Én nem vagyok  vékony, sose voltam. Ebbõl adódóan régebben kaptam is az ívet a bunkó emberektõl, akik elérték azt, hogy elhigyjem magamról, hogy egy nulla vagyok. Mindenféle téren. Aztán egyszer megelégeltem a dolgot. Tudom magamról, hogy hiába akarok 40 kg-os lenni, sose leszek. Ha küzdenék érte, akkor se tudnék olyan lenni, mert sokat számít, hogy milyen géneket kaptam drága szüleimtõl. Persze, pár kg biztos lemenne ha nagyon ráfeszülnék a dologra, de a hõn áhított már-már betegesen vékony testalkatot úgyse tudnám elérni. De most már nem érdekel. Ha valakinek nem tetszem nem néz rám, ennyire egyszerû. Ha valakinek a személyiségemmel van gondja, az se érdekel. Vagy megszokja a hülyeségeimet, vagy nem. Vannak dolgok amik nem változnak és nekem is vannak olyanok amik nem fognak, és nem is akarok változtatni rajtuk. A fejemben már elterveztem az elkövetkezendõ minimum 5 évemet, hogy a munkám terén milyen célokat akarok elérni. És igaz, jelenleg nem tûnik könnyûnek a helyzet, de elfogom õket érni, ha bele gebedek is.

És mindenki másnak is így kéne tennie. Tudom, hogy a jelenlegi helyzetben ami az egész világon van, nem olyan könnyû tenni az álmainkért, nem olyan könnyû megelégedni azzal amink van. Sem pedig azzal ahogyan kinézünk. Hiszen az emberek mindig elégedetlenek. Most meg aztán fõleg csak a panaszáradatot halljuk mindenkitõl. De meg kell látni az élet jó oldalát is. Még ha csak egy aprócska dolog is történik velünk, már annak örülni kell, és meg kell becsülni. Mint én anno... Elmentem újságot venni és az utolsó darab volt csak az én Bibliámból, a Cosmopolitanbõl. És az az egy darab csak rám várt. És nagyon boldog voltam. Nem nagy dolog, de iszonyatosan feldobta a napomat. Nekem sem mindig könnyû egybõl mosolyt ragasztani az arcomra, miután kipattantam az ágyból. De ezért tenni kell. Az se könnyû, hogy mikor elsõnek bele nézek a tükörbe, majd végig mérem magam, azt mondjam, hogy "Ez igen, megint jól nézek ki." De ki merem jelenteni azt, hogy szeretem magam, és hû leszek a szemem elé kitûzött céljaimhoz. És azok eléréséhez kell az, hogy higyjek magamban és megelégedjek azzal amim van, vagy ahogy aznap festek a magamra öltött ruhadarabban.

Ez a bejegyzés nem olyan lesz mint a többi, vegyük ezt amolyan visszatekintésnek, hiszen még is december 31-e van, a 2011-es év utolsó estéje, holnap már 2012 lesz mikor reggel, vagy inkább délután felkelünk az átbulizott éjszaka után. :)
A 2011-es évem, hát.... nem semmi volt, hogy õszinte legyek. Eddig minden év tartogatott meglepetéseket az életemben, de ez az év, amit hála az égnek a ma estével lezárok, nem volt egyszerû. Nagyon sok minden történt, talán túl sok is. Voltak rossz és jó dolgok. Ha végig gondolom a rosszból több kijutott. Valahogy ez az év nem az igazi volt számomra, de lehet, hogy a többi embernek is, sõt... ebben biztos vagyok. De a vége felé kezdtek alakulni a dolgok, bizonyos szempontból kezdtem helyre rázódni és remélem, hogy ez a dolog nem igen fog változni. Annyira... annyira sok minden volt, hogy felfogni se tudom, hogy ilyen gyorsan elrepült az év. Olyan mint ha most végeztem volna el a mûkörmös iskolát, annyira hiányzik az az idõszak amikor ott ültem a "sulipadban" és szenvedtem az orvosival, féltem a vizsgáktól, hogy hogyan fognak sikerülni... Aztán mégis csak elvégeztem... Sikerült munkát találnom, igaz nem körmösként, de az is valami, majd lesz jobb is. Rám talált a szerelem is, ami hatalmas nagy erõt ad nekem alapjáraton már ahhoz is, hogy felkeljek reggel és egy újabb nap elé nézzek, ami valljuk be nem mindig olyan könnyû. A barátságom legjobb barátnõmmel talán ennek az évnek köszönhetõen még erõsebb lett, ami nagyon fontos nekem, mert megint túl sok mindenen mentünk át együtt, annyi dolognál mellettem volt és "fogta a kezem", segített átvészelni rengeteg dolgot amikor más kb. az ajtót se nyitotta rám. Megszûntek barátságok, de régi barátságok is újra színre léptek, amikrõl már azt hittem, hogy csak az emlékeim részét fogják képezni, nem az életemét. Aztán... nem is tudom mi volt még. Túl sok minden... Túl sok minden, aminek szerintem nem egy év alatt kellettek volna történniük, hanem sokkal hosszabb idõ alatt. Jelenleg abban reménykedek, hogy a 2012-es év jó dolgokat tartogat a számomra, és hogy jövõre nem lesz világvége. XD Még túl sok mindent szeretnék megvalósítani az életben, hogy csak olyan egyszerûen véget érjen minden. Na jó, úgy se lesz világvége, ez is csak népbutításos hülyeség amit a média próbál elhitetni velünk. :D
Szóval... nem is ragozom tovább a dolgokat, elkezdek készülõdni az éjszakába... Remélem mindenkinek jókat tartogat a következõ év, de fõleg nekem, mert rám fér. :D Igen, önzõ dög vagyok... De azért gondolok rátok is. :D

Az életünk folytonos keresgélésbõl áll. Kisebb korunkgban megkeresni a számunkra legmegfelelõbb gimnáziumot, majd a legjobb fõiskolát, melóhelyet, a nagy Õ-t, álmaink otthonát, stb... És ami talán a legfontosabb: a folytonos boldogságot. Talán ez az a dolog, amit mindenki egész élete során hajkurász. Az emberek mindig elégedetlenek az adott dolgokkal / szituációkkal. Mindig jobb és annál is jobb pillanatokkal akarják örvendeztetni magukat. Soha semmi nem elég nekik, ezért boldogtalanok.

A minap elkezdtem gondolkodni, hogy nekem jelenleg majdnem minden klappol az életemben. Van munkám, a magánéleti dolgaim is úgy-ahogy kezdenek helyre jönni. Akkor vajon még is mi lehet az oka annak, hogy jelen pillanatban nem érzek semmit...? Biztos sok ember volt már így, van jelen pillanatban hasonlóan érez mint én. Vagyis hogy helyesebben fogalmazzak semmit sem érez. Pedig az élete nem állt ismételten a feje tetejére, majdnem mindene meg van, aminek kéne, hogy egy kicsit legalább elégedetnek érezhesse magát. De a várva várt boldogság sehol nincs, nem kopogtat az ajtaján, hogy "Itt vagyok, végre legyél boldog. Érezd magad úgy, mint ahogy eddig még soha. Szabadulj fel, törj ki a szürke hétköznapokból."

Az utcán sétálva sok emberrel találkozok, sok szempárral fut össze a tekintetem. És ahogy rájuk nézek nem látok semmit az arcukon. Mindenki csak magába roskadva néz ki a fejébõl, és teszi elõre a lépéseket. Persze sokuknak meg van az oka, hogy nem boldogok. Lehet, hogy sokan az egyre rövidülõ napok miatt ilyenek, jön a szokásos téli depi, amin kb. minden ember átesik a rossz idõ, a hideg, sötétség miatt.

De a legrosszabb akkor is az, amikor nem tudod, hogy mitõl van olyan hangulatod amilyen. És próbálnál ellene tenni, de egyszerûen nem tudsz. Mert nem tudod mit kéne helyre hoznod az életedben, hogy ismételten azt érezd, hogy baromira fasza minden. Pedig minden úgy néz ki, hogy klappol, de te ezt mégse tudod érzékelni, csak arra az egyre gondolsz folyton folyvást, hogy mi lehet a bökkenõ... Mert egyszerûen nem tudod hova tart az életed, te hova tartasz, és egyszerûen mindent rohadtul kilátástalannak látsz. Ilyenkor még is mi a teendõ? Várod, hogy majd egyik napról a másikra helyre jön a lelki állapotod, mert nem tudod az okot, amitõl éppenséggel élni nincs kedved. Vagy folytatod a keresést. Annak a bizonyos oknak a keresését. És reménykedsz abban, hogy valahogyan majd csak túllendülsz azon az idõszakon, és ismételten tele leszel energiával, és kb. robbanásig töltõdsz a boldogság hormonoktól.

Gondolom feltûnt nektek az oldal új neve, mikor megnyitjátok és felül ki írja a szöveget. A "Life's a bitch" részre térnék ki a mostani bejegyzésemben. Ez röviden és tömören annyit jelent, hogy az élet egy kurva. És ebben nem is kevés igazság van.

Egy kicsit gondoljunk bele abba, hogy az életnek mennyi fintora, mennyi pofonja van hozzánk. Végre úgy néz ki, hogy valami sikerül, valami kezd helyre jönni az életünbek, erre tuti, hogy egy akkora nagy pofont kapunk tõle, hogy a fal adja a másikat. Ilyenkor mi mást nem tehetünk, csak tehetetlenül állunk, fejünket vakarva, és nézünk egy hatalmasat, hogy "wátdöfákk"??? Aztán vagy folytatjuk azt amibe bele kezdtünk, vagy hanyagoljuk a dolgot, vagy elfelejtük örökre. De ezt se tehetjük, mert akkor megfutamodnánk az elénk gördülõ akadályok elõl.

Annyit tehetünk, hogy egy hatalmasnak "kapd be"-t mutatunk az életnek és megpróbáljuk helyre hozni azt, ami kicsit a fejére állt az életünkben. Ez minden valószínûséggel nem fog egyik pillanatról a másikra sikerülni, de erõt kell vennünk magunkon, nem pedig föladni. Velem is sokszor kitolt már a sors, sok-sok pofont kaptam az élettõl. Ilyenkor kipanaszkodom magam valakinek, majd végig gondolom, hogy mit tehetek az ügy érdekében, és megpróbálom a leghelyesebben cselekedni. Tudom, hogy ez nem mindig könnyû. Sõt... baromi nehéz néha erõt vennünk magunkon, de mindig meg kell próbálunk. Aztán, ha nem vagyunk egyedül, ha legalább már egy olyan embert magunk mellett tudhatunk, aki még ha nem is tud segítni, bármennyire is szeretne, de ott ül, és végig hallgatja a mondandónkat... Hát... azzal már egy hatalmas nagy követ szakít le a szívünkrõl, amit már nem kell tovább cipelnünk, mert õ megszabadított minket attól a kicsike tehertõl.

Az élet és az idõ senkit sem kímél. Mindenki felett nagyon gyors íramban telnek az évek. Én is lassan-lassan 20 éves leszek, és ez komolyan megijeszt. Egyik nap egy volt gimis osztálytársammal nosztalgiáztunk, beszélgettünk a sok-sok hülyülésrõl amiket a többiekkel elkövettünk a 4 év alatt, amíg egy osztályt alkottunk. Ahogy a régi sztorikat hoztuk fel összeszorult a szívem. Annyira jó volt abba a közösségbe járni. Annyira jó volt, hogy egyik nap se telt el unalmasan, mindig kitaláltunk valamit a többiekkel, hogy feldobjuk az unalmas órákat. És, lassan már 2 éve, hogy befejeztem a gimnáziumot, ez teljesen hihetetlen számomra. Pedig még annyira bennem van a legelsõ tanítási nap, amikor azt se tudtam ki kicsoda, senki se volt szimpatikus, aztán valahogy még is megismerkedtünk és megkedveltek engem a többiek. 2 éve lassacskán, hogy ezek az éveg véget értek...

Vissza gondoltam az elmúlt kb. 5 évemre, a gimisekre, és azokra a dolgokra amik azóta történtek velem. Annyi mindent elterveztem, hogy hogyan fog történni, mi lesz majd velem, az engem körülvevõ embereket. És ebbõl szinte semmi nem vált valóra. Ezen gondolatmenetet végig szõve rá jöttem, hogy nagy hülyeség elõre tervezni, mert az eltervezett dolgaink kb. 60-70%-a egyáltalán nem úgy fog bekövetkezni, ahogy azt mi elgondoltuk. Szinte nekem se úgy jött össze semmi. Jó, ezek közül vannak dolgok, amikért kb. a kisujjamat se mozdítottam, hogy sikerüljenek. De vannak amikért elég sokat tettem és küzdöttem, és "voálá" nem ott tartok ahol 5 éve elképzeltem magam. Úgyhogy... baromi nagy naivitás, ha az ember mindent eltervez. Legjobb barátnõm nagymamája szokta mindig mondogatni, hogy az ember sose tervezzen elõre, hiszen azt se tudhatja, hogy a következõ 2 perben mi fog történni vele. Akár egy szívroham is elkaphatja. Ez így elég nagy pesszimista gondolkodásra vall, de ha egy kicsit végig gondoljuk még is van benne igazság, nem is kevés. Mi van ha eltervezed, hogy pl. fél év múlva ilyen meg olyan posztot fogsz betölteni egy menõ cégnél, de történik veled valami, és bumm, lõttek a terveidnek. Persze vannak olyan dolgok, amikkel jó elõre számolni, hogy fog történni, de az esetek nagy részében nem éri meg, mert ha nem sikerül, vagy egy kicsit máshogy fog történni, akkor az úgy is csak csalódást fog okozni nekünk. Belõlem csak a tapasztalat beszél. Szó sincs arról, hogy pesszimista lennék. De mindenki máshogyan látja a dolgokat... Ki így, ki úgy. :)