Merj nagy lenni. Merj nagyokat álmodni. És merd azokat megvalósítani. Nap mint nap ezt halljuk, nap mint nap bíztatnak minket az emberek. Legalábbis aki jó barátokkal és családdal van megáldva, azt az embert minden egyes nap támogatók veszik körül. Így könnyű. Vagy hát nem is olyan könnyű, de néha úgy érzik, hogy könnyebb, mint hátat fordítva feladni. De mi van akkor, ha nem kap elég támogató szót ahhoz, hogy úgy érezze megéri? És mivel rövid időn belül kudarcot vall, utálni fogja az életét... egyszerűen utálni fogja önmagát.

Mindegy, hogy 40 kg-ot nyomsz ruhával és egy 15 cm-es platform cipővel együtt, vagy husisabb vagy mint azok a lányok akik a reklámokban és a plakátokról virítanak rád agyon csiszolt fehér fogaikkal. Ha utálod magad, mert mások okot adnak rá... vagy éppen te adod azt az okot, akkor nem leszel boldog. De ha mások tényleg lehúznak a földre, akkor aztán cseszheted, mert soha a büdös életben nem fogsz megelégedni önmagaddal, sem azzal amit leteszel az asztalra. Teljesen lényegtelen, hogy mennyi pénzt viszel haza hónap elején, mennyire márkás ruhákban jársz... az mind-mind csak álca. Ha nem vagy megelégedve azzal a pofival aki visszanéz rád a tükörből, akkor minden más felesleges. Ugye ismerős az, hogy előszőr minden fejben dől el. Hát ez is egy olyan dolog. Ha az agyad arra fókuszál, hogy te mit utálsz magadon / magadban, akkor az nem is fog megváltozni.

Mondjuk elég vicces, hogy ezeket pont én mondom. Egy olyan 20 éves lány, aki sose volt megelégedve magával és nem is lesz, de már kezdek arra a szintre eljutni, hogy viszonylag kibékültem azzal amilyen vagyok. Külsőleg és belsőleg is. Pont én írom a fenti mondatokat, aki évekkel ezelőtt étkezési zavarokkal küzdött, a fél karját adta volna a legkisebb ruhaméretért, maximum 40 kg-ért, hosszú lábakért, gyönyörű fenékig érő hajért, és még sok-sok minden más külsőséges dologért. Azonban rájöttem, hogy ez mind nem számít. Az emberek kb. 80%-a nem abból él meg, ahogyan kinéz.  Most ne a modellekre gondoljunk, ők egy teljesen más világ, őket azért fizetik ahogyan kinéznek, ahogyan pózolnak a képeken, vagy hogyan áll rajtuk egy neves divattervező ruhakölteménye. Valakit alapból megáldott az ég egy top 10-es alakkal, fejszerkezettel, ők szerencsések. Legalábbis szerintem, de a nőket ismerve - és magamból ki indulva - ők sincsenek magukkal megelégedve. Mert lehet nagyobb cicit akarnak, vagy kisebb feneket... sose lehet tudni. DE! Én azt mondom, hogy szeresd magad. Engedd meg magadnak azt a luxust, hogy a tükör elé állva azt mondod, hogy "Hm, rohadt jól nézek ki". Ha a kisugárzásod pozitív, az emberek is úgy fognak hozzád állni.

Én nem vagyok  vékony, sose voltam. Ebből adódóan régebben kaptam is az ívet a bunkó emberektől, akik elérték azt, hogy elhigyjem magamról, hogy egy nulla vagyok. Mindenféle téren. Aztán egyszer megelégeltem a dolgot. Tudom magamról, hogy hiába akarok 40 kg-os lenni, sose leszek. Ha küzdenék érte, akkor se tudnék olyan lenni, mert sokat számít, hogy milyen géneket kaptam drága szüleimtől. Persze, pár kg biztos lemenne ha nagyon ráfeszülnék a dologra, de a hőn áhított már-már betegesen vékony testalkatot úgyse tudnám elérni. De most már nem érdekel. Ha valakinek nem tetszem nem néz rám, ennyire egyszerű. Ha valakinek a személyiségemmel van gondja, az se érdekel. Vagy megszokja a hülyeségeimet, vagy nem. Vannak dolgok amik nem változnak és nekem is vannak olyanok amik nem fognak, és nem is akarok változtatni rajtuk. A fejemben már elterveztem az elkövetkezendő minimum 5 évemet, hogy a munkám terén milyen célokat akarok elérni. És igaz, jelenleg nem tűnik könnyűnek a helyzet, de elfogom őket érni, ha bele gebedek is.

És mindenki másnak is így kéne tennie. Tudom, hogy a jelenlegi helyzetben ami az egész világon van, nem olyan könnyű tenni az álmainkért, nem olyan könnyű megelégedni azzal amink van. Sem pedig azzal ahogyan kinézünk. Hiszen az emberek mindig elégedetlenek. Most meg aztán főleg csak a panaszáradatot halljuk mindenkitől. De meg kell látni az élet jó oldalát is. Még ha csak egy aprócska dolog is történik velünk, már annak örülni kell, és meg kell becsülni. Mint én anno... Elmentem újságot venni és az utolsó darab volt csak az én Bibliámból, a Cosmopolitanből. És az az egy darab csak rám várt. És nagyon boldog voltam. Nem nagy dolog, de iszonyatosan feldobta a napomat. Nekem sem mindig könnyű egyből mosolyt ragasztani az arcomra, miután kipattantam az ágyból. De ezért tenni kell. Az se könnyű, hogy mikor elsőnek bele nézek a tükörbe, majd végig mérem magam, azt mondjam, hogy "Ez igen, megint jól nézek ki." De ki merem jelenteni azt, hogy szeretem magam, és hű leszek a szemem elé kitűzött céljaimhoz. És azok eléréséhez kell az, hogy higyjek magamban és megelégedjek azzal amim van, vagy ahogy aznap festek a magamra öltött ruhadarabban.