Ez a bejegyzés nem olyan lesz mint a többi, vegyük ezt amolyan visszatekintésnek, hiszen még is december 31-e van, a 2011-es év utolsó estéje, holnap már 2012 lesz mikor reggel, vagy inkább délután felkelünk az átbulizott éjszaka után. :)
A 2011-es évem, hát.... nem semmi volt, hogy őszinte legyek. Eddig minden év tartogatott meglepetéseket az életemben, de ez az év, amit hála az égnek a ma estével lezárok, nem volt egyszerű. Nagyon sok minden történt, talán túl sok is. Voltak rossz és jó dolgok. Ha végig gondolom a rosszból több kijutott. Valahogy ez az év nem az igazi volt számomra, de lehet, hogy a többi embernek is, sőt... ebben biztos vagyok. De a vége felé kezdtek alakulni a dolgok, bizonyos szempontból kezdtem helyre rázódni és remélem, hogy ez a dolog nem igen fog változni. Annyira... annyira sok minden volt, hogy felfogni se tudom, hogy ilyen gyorsan elrepült az év. Olyan mint ha most végeztem volna el a műkörmös iskolát, annyira hiányzik az az időszak amikor ott ültem a "sulipadban" és szenvedtem az orvosival, féltem a vizsgáktól, hogy hogyan fognak sikerülni... Aztán mégis csak elvégeztem... Sikerült munkát találnom, igaz nem körmösként, de az is valami, majd lesz jobb is. Rám talált a szerelem is, ami hatalmas nagy erőt ad nekem alapjáraton már ahhoz is, hogy felkeljek reggel és egy újabb nap elé nézzek, ami valljuk be nem mindig olyan könnyű. A barátságom legjobb barátnőmmel talán ennek az évnek köszönhetően még erősebb lett, ami nagyon fontos nekem, mert megint túl sok mindenen mentünk át együtt, annyi dolognál mellettem volt és "fogta a kezem", segített átvészelni rengeteg dolgot amikor más kb. az ajtót se nyitotta rám. Megszűntek barátságok, de régi barátságok is újra színre léptek, amikről már azt hittem, hogy csak az emlékeim részét fogják képezni, nem az életemét. Aztán... nem is tudom mi volt még. Túl sok minden... Túl sok minden, aminek szerintem nem egy év alatt kellettek volna történniük, hanem sokkal hosszabb idő alatt. Jelenleg abban reménykedek, hogy a 2012-es év jó dolgokat tartogat a számomra, és hogy jövőre nem lesz világvége. XD Még túl sok mindent szeretnék megvalósítani az életben, hogy csak olyan egyszerűen véget érjen minden. Na jó, úgy se lesz világvége, ez is csak népbutításos hülyeség amit a média próbál elhitetni velünk. :D
Szóval... nem is ragozom tovább a dolgokat, elkezdek készülődni az éjszakába... Remélem mindenkinek jókat tartogat a következő év, de főleg nekem, mert rám fér. :D Igen, önző dög vagyok... De azért gondolok rátok is. :D

Az életünk folytonos keresgélésből áll. Kisebb korunkgban megkeresni a számunkra legmegfelelőbb gimnáziumot, majd a legjobb főiskolát, melóhelyet, a nagy Ő-t, álmaink otthonát, stb... És ami talán a legfontosabb: a folytonos boldogságot. Talán ez az a dolog, amit mindenki egész élete során hajkurász. Az emberek mindig elégedetlenek az adott dolgokkal / szituációkkal. Mindig jobb és annál is jobb pillanatokkal akarják örvendeztetni magukat. Soha semmi nem elég nekik, ezért boldogtalanok.

A minap elkezdtem gondolkodni, hogy nekem jelenleg majdnem minden klappol az életemben. Van munkám, a magánéleti dolgaim is úgy-ahogy kezdenek helyre jönni. Akkor vajon még is mi lehet az oka annak, hogy jelen pillanatban nem érzek semmit...? Biztos sok ember volt már így, van jelen pillanatban hasonlóan érez mint én. Vagyis hogy helyesebben fogalmazzak semmit sem érez. Pedig az élete nem állt ismételten a feje tetejére, majdnem mindene meg van, aminek kéne, hogy egy kicsit legalább elégedetnek érezhesse magát. De a várva várt boldogság sehol nincs, nem kopogtat az ajtaján, hogy "Itt vagyok, végre legyél boldog. Érezd magad úgy, mint ahogy eddig még soha. Szabadulj fel, törj ki a szürke hétköznapokból."

Az utcán sétálva sok emberrel találkozok, sok szempárral fut össze a tekintetem. És ahogy rájuk nézek nem látok semmit az arcukon. Mindenki csak magába roskadva néz ki a fejéből, és teszi előre a lépéseket. Persze sokuknak meg van az oka, hogy nem boldogok. Lehet, hogy sokan az egyre rövidülő napok miatt ilyenek, jön a szokásos téli depi, amin kb. minden ember átesik a rossz idő, a hideg, sötétség miatt.

De a legrosszabb akkor is az, amikor nem tudod, hogy mitől van olyan hangulatod amilyen. És próbálnál ellene tenni, de egyszerűen nem tudsz. Mert nem tudod mit kéne helyre hoznod az életedben, hogy ismételten azt érezd, hogy baromira fasza minden. Pedig minden úgy néz ki, hogy klappol, de te ezt mégse tudod érzékelni, csak arra az egyre gondolsz folyton folyvást, hogy mi lehet a bökkenő... Mert egyszerűen nem tudod hova tart az életed, te hova tartasz, és egyszerűen mindent rohadtul kilátástalannak látsz. Ilyenkor még is mi a teendő? Várod, hogy majd egyik napról a másikra helyre jön a lelki állapotod, mert nem tudod az okot, amitől éppenséggel élni nincs kedved. Vagy folytatod a keresést. Annak a bizonyos oknak a keresését. És reménykedsz abban, hogy valahogyan majd csak túllendülsz azon az időszakon, és ismételten tele leszel energiával, és kb. robbanásig töltődsz a boldogság hormonoktól.

Gondolom feltűnt nektek az oldal új neve, mikor megnyitjátok és felül ki írja a szöveget. A "Life's a bitch" részre térnék ki a mostani bejegyzésemben. Ez röviden és tömören annyit jelent, hogy az élet egy kurva. És ebben nem is kevés igazság van.

Egy kicsit gondoljunk bele abba, hogy az életnek mennyi fintora, mennyi pofonja van hozzánk. Végre úgy néz ki, hogy valami sikerül, valami kezd helyre jönni az életünbek, erre tuti, hogy egy akkora nagy pofont kapunk tőle, hogy a fal adja a másikat. Ilyenkor mi mást nem tehetünk, csak tehetetlenül állunk, fejünket vakarva, és nézünk egy hatalmasat, hogy "wátdöfákk"??? Aztán vagy folytatjuk azt amibe bele kezdtünk, vagy hanyagoljuk a dolgot, vagy elfelejtük örökre. De ezt se tehetjük, mert akkor megfutamodnánk az elénk gördülő akadályok elől.

Annyit tehetünk, hogy egy hatalmasnak "kapd be"-t mutatunk az életnek és megpróbáljuk helyre hozni azt, ami kicsit a fejére állt az életünkben. Ez minden valószínűséggel nem fog egyik pillanatról a másikra sikerülni, de erőt kell vennünk magunkon, nem pedig föladni. Velem is sokszor kitolt már a sors, sok-sok pofont kaptam az élettől. Ilyenkor kipanaszkodom magam valakinek, majd végig gondolom, hogy mit tehetek az ügy érdekében, és megpróbálom a leghelyesebben cselekedni. Tudom, hogy ez nem mindig könnyű. Sőt... baromi nehéz néha erőt vennünk magunkon, de mindig meg kell próbálunk. Aztán, ha nem vagyunk egyedül, ha legalább már egy olyan embert magunk mellett tudhatunk, aki még ha nem is tud segítni, bármennyire is szeretne, de ott ül, és végig hallgatja a mondandónkat... Hát... azzal már egy hatalmas nagy követ szakít le a szívünkről, amit már nem kell tovább cipelnünk, mert ő megszabadított minket attól a kicsike tehertől.

Az élet és az idő senkit sem kímél. Mindenki felett nagyon gyors íramban telnek az évek. Én is lassan-lassan 20 éves leszek, és ez komolyan megijeszt. Egyik nap egy volt gimis osztálytársammal nosztalgiáztunk, beszélgettünk a sok-sok hülyülésről amiket a többiekkel elkövettünk a 4 év alatt, amíg egy osztályt alkottunk. Ahogy a régi sztorikat hoztuk fel összeszorult a szívem. Annyira jó volt abba a közösségbe járni. Annyira jó volt, hogy egyik nap se telt el unalmasan, mindig kitaláltunk valamit a többiekkel, hogy feldobjuk az unalmas órákat. És, lassan már 2 éve, hogy befejeztem a gimnáziumot, ez teljesen hihetetlen számomra. Pedig még annyira bennem van a legelső tanítási nap, amikor azt se tudtam ki kicsoda, senki se volt szimpatikus, aztán valahogy még is megismerkedtünk és megkedveltek engem a többiek. 2 éve lassacskán, hogy ezek az éveg véget értek...

Vissza gondoltam az elmúlt kb. 5 évemre, a gimisekre, és azokra a dolgokra amik azóta történtek velem. Annyi mindent elterveztem, hogy hogyan fog történni, mi lesz majd velem, az engem körülvevő embereket. És ebből szinte semmi nem vált valóra. Ezen gondolatmenetet végig szőve rá jöttem, hogy nagy hülyeség előre tervezni, mert az eltervezett dolgaink kb. 60-70%-a egyáltalán nem úgy fog bekövetkezni, ahogy azt mi elgondoltuk. Szinte nekem se úgy jött össze semmi. Jó, ezek közül vannak dolgok, amikért kb. a kisujjamat se mozdítottam, hogy sikerüljenek. De vannak amikért elég sokat tettem és küzdöttem, és "voálá" nem ott tartok ahol 5 éve elképzeltem magam. Úgyhogy... baromi nagy naivitás, ha az ember mindent eltervez. Legjobb barátnőm nagymamája szokta mindig mondogatni, hogy az ember sose tervezzen előre, hiszen azt se tudhatja, hogy a következő 2 perben mi fog történni vele. Akár egy szívroham is elkaphatja. Ez így elég nagy pesszimista gondolkodásra vall, de ha egy kicsit végig gondoljuk még is van benne igazság, nem is kevés. Mi van ha eltervezed, hogy pl. fél év múlva ilyen meg olyan posztot fogsz betölteni egy menő cégnél, de történik veled valami, és bumm, lőttek a terveidnek. Persze vannak olyan dolgok, amikkel jó előre számolni, hogy fog történni, de az esetek nagy részében nem éri meg, mert ha nem sikerül, vagy egy kicsit máshogy fog történni, akkor az úgy is csak csalódást fog okozni nekünk. Belőlem csak a tapasztalat beszél. Szó sincs arról, hogy pesszimista lennék. De mindenki máshogyan látja a dolgokat... Ki így, ki úgy. :)

 
Amiről most írok ez is most már szinte lerágott csontnak számít... De engem akkor is nap mint nap felhúz, amikor meglátogatom a Facebook profilomat. Mikor végig nézem az üzenőfalat, néha megakad a szemem egy-két ember falán... Én tényleg nem értem, hogy miért kell mindent megosztani, ki írni???? Engem, és szerintem másokat se tud érdekelni mások lelki szenvedése, az hogy felkelt, vagy elment aludni... 

Én is megszoktam ott osztani dolgokat, de nagyon nagy részt az itt megírt bejegyzéseimet, videókat teszek közzé. És nagyrészt a videókkal van tele az üzenőfalam, vagy azzal, ha éppen lájkolok valamit...

A facebook fogja átvenni a rendes élet helyét? Sokan azt hiszik, hogy ha több száz, vagy több ezer ismerőssel rendelkeznek, akkor ők már nagy embernek, vagy népszerűnek mondhatják magukat? És ha tényleg népszerűek, akkor mégis mit kezdenek ezzel? Mert azok közül az emberek közül szinte egyet sem mondhat igaz barátjának, mert a hét napjaiból mind a 7 napon át felé se néznek. Mások lelki nyomora se tud túlzottan érdekelni, hogy szakítottak valakivel, és akár több hónapon keresztül képesek szenvedni az üzenőfalon... Ember, szerinted hol érdekel ez másokat? Vannak barátaid (ha tényleg vannak) akkor azokkal beszéld meg, ha ők tényleg az igaz barátaid, akkor úgyis segítenek átvészelni azon a rossz időszakon. 

Az is teljesen hidegen hagy, ha két ember összeveszik egymással. Ezt miért egy közösségi oldalon kell egymással megbeszélniük? Ahol mindenki látja, és szerintem mindenki csak körbe röhögi őket. Menjenek át egymáshoz, vagy üljenek le valahol, és próbálják megbeszélni. Vagy, ami még jobb: PRIVÁT üzenet. Nem véletlenül lett létrehozva ez a funckció az oldalon.

Oké, hogy ez a 21. század, modern világot élünk. De ez a modernitás nem azt jelenti, hogy az életünket egy közösségi oldalon kell leélnünk. Azt is szeretem, mikor valaki kb. óránként írja ki, hogy unatkozik, írjanak neki levelet, stb. Én is szoktam unatkozni, de akkor inkább elfoglalom magam. Zenét hallgatok, megnézek egy filmet, olvasok egy könyvet, vagy átmegyek egy barátomhoz. Próbálják már feltalálni magukat az emberek. Ennyire nem lehetnek begyepesedettek, hogy ennyire nincs közösségi életük, hogy valakivel elüssék az unalmasnak ígérkező időt.

A lényeg akkor is az, hogy attól, hogy megoszthatunk dolgokat, ne ott éljük le a magánéletünket. Mert ezekre senki nem kíváncsi az ismerőseink közül. A szenvedésünkre vagy az aktuális depresszió hullámunkra se... Én se vagyok mindig jó passzban, de nem írom ki, hogy hátha valaki megsajnál majd...