Minden embernek vannak álmai. Valaki arról álmodozik, hogy egy napon talál maga mellé egy csodálatos férfit, aki egyszer abban a gyönyörű fodroktól és csipkéktől hemzsegő menyasszonyi ruhában oltárhoz vezeti. Az a nap csak róla fog szólni, mindenki őt fogja csodálni, hogy milyen varázslatosan szép. Valakinek az a nagy álma, hogy elvégezzen egy menő egyetemet, jó eredménnyel lediplomázzon, és a mókuskerékbe beállva élete végéig dolgozzon, persze sok-sok százezreket keresve ezzel. Más egy világkörüli útról álmodozgat, hogy szebbnél-szebb helyekre eljuthasson. Legyen szó a dzsungelről, egy trópusi szigetről, vagy akár a sivatagról. Bármiről. Szóval mindenkinek van egy hőn áhított álma. De a nagy átlagban ezek továbbra is csak a képzelet szüleményei lesznek és nem válnak valóra. Egy kisebb réteg tesz is azért, hogy elérje azt, amit kitűzött maga elé. És természetesen nekem is vannak olyan dolgok az életben, amiket szeretnék elérni. És nagyon remélem, hogy jó úton haladok ezek felé. Mert ha minden sikerül, amit elterveztem, akkor boldog embernek tudhatom magam.
Két év telt el, mióta befejeztem a gimnáziumot és kikerültem a nagy betűs életbe. Azóta már média szakon tanulok egy neves egyetemen, ahova nagy nehézségek árán sikerült bejutnom. Mellette dolgozom, hogy valamiből sikerüljön kifizetnem azt a nagy összeget, amit a tandíjam képez, és hogy eltartsam magam, meg az én kicsi albérletem, ahol egyedül lakom. Mindig abban reménykedtem, hogy ha felkerülök a fővárosba, valamelyik barátnőm velem tart, és nem fogok egyedül lakni. Vagy ami még ennél is jobb... addigra megtalálom a nagy Ő-t, és vele fogok összeköltözni. Ezt persze hamar elhesegettem magam mellől, mivel túl vagyok egy-két félre sikerült párkapcsolaton, és jelenleg mindenre vágyom, csak egy férfira nem. A szüleim folyton azzal hitegetnek és nyugtatnak, hogy akikkel együtt voltam sosem illettek hozzám, sok-sok dolog apró dolog miatt. Majd egy napon úgyis megtalálom az én másik felem, aki az életem hátralevő részén mellettem lesz. Mert, ahogy ők mondják, én túl jó ember vagyok ahhoz, hogy egyedül maradjak, és túl szép... Szülők... erre csak ennyit tudok mondani. Túl elfogultak a gyerekeikkel szemben. És annyi mindenről nem tudnak velem kapcsolatban. Nagyon-nagyon sok mindenről... De ezekről nem is fognak tudni. Jobb úgy nekik is, és nekem is. De főleg nekik. Ha tudomást szereznének róluk, akkor hatalmasat buknék a szemükben, és ezzel hatalmasan nagy tőrt döfnék a szívükbe. Főleg édesanyámnak.
Emlékszem, hogy kiskoromban nagyon sok füllentésen rajta kapott. Mint például az iskolai átlagom, a jegyeim, egy-kettő lógás a tanórákról, megtudta, hogy dohányzom, és még nagyon sok mindent felsorolhatnék. De ezeket megszokta. Vagy nem is inkább megszokta, hanem nem foglalkozott velük, mert tudta, hogy úgy sem tud hatással lenni rám, mivel úgyis a saját fejem után mentem és megyek is. Nagyon jól tudta, hogy majd a saját káromon tanulok. Ezért nem szólt bele soha a párkapcsolataimba sem, pedig utána nagyon sokszor ő vígasztalt, és mindig előre meglátta a választottamban azokat a dolgokat, amik nem illettek hozzám vagy éppen az én személyiségem teljes ellentettje volt.
Édesapám pedig ugyanez. Ő teljesen rám hagyott mindent, minden döntést. Ő is tudta, hogy ha elkövetek hibákat, azokat következő alkalommal úgyse fogom. Mekkorákat tévedett... Sok dologról tudtam, hogy nem kéne, mert egyszer már jártam rosszul miattuk, de én mégis mentem és csináltam. De hát az élet ilyen. Ha tűzbe nyúlunk és megégetjük magunkat, akkor automatikus, hogy megérezzük a fájdalmat, és nem nyúlunk még egyszer bele. De mindig vannak kivételek, akiket az izgalom, a fájdalom, az akkor érzett adrenalin éltet, és újból bele nyúlnak, mégha borzasztóan fáj, akkor is. Én pont ebbe a csoportba tartozom.
Újabb nap kezdődött el számomra. Egy olyan nap, ami kicsit megváltoztatta az életem. A telefonom csörgése ébresztett fel. Ránéztem az órára és mikor láttam, hogy reggel 7 óra, elöntött a méreg, hogy mégis ki képes szombaton olyan korán hívni. Amikor mindenki tudja, hogy teljesen ki vagyok merülve az egyetem és a munka miatt. Kinyomtam, ezzel remélve, hogy tovább aludhatok még egy kicsit. Nem sokra rá ismét elkezdett csörögni, én pedig egyre mérgesebb lettem. Mégis ki a fene lehet ilyen kitartó?
- Ki a franc vagy és miért hívogatsz ilyen kitartóan? - szóltam bele mérgesen a telefonba, amikor a túloldalon meghallottam, hogy valaki sír. Nem is sírás volt, hanem zokogás. Mikor megszólalt felismertem benne barátnőm, Anna hangját.Az eszemet nem tudom mióta ismerjük egymást, és mióta vagyunk ott mindig a másiknak. Nagyon sok lelki gödörből ő segített ki, szinte testvérekként kezeltük egymást, teljesen össze voltunk nőve amíg otthon laktam. Mióta elköltöztem kevesebbet láttuk egymást, de így is naponta hívtuk a másikat. - Anna, te vagy az? Mi történt? - kérdeztem tőle kétségbe esetten. El telt egy kis idő mire sikerült leküzdenie a könnyeit és egy mély levegővétel után megszólalt.
- Niki... Ne haragudj, hogy ilyen korán hívlak... De, nem tudtam kit hívjak, haza nem akartam menni. Itt állok a kapualjban... Le tudnál jönni... vagy... nem tudom, felmehetnék hozzád?
- Persze, máris kinyitom neked a kaput. Az ajtóban várlak. - majd ezzel letettem a telefont. Felkaptam egy köntöst és kinyitottam neki a kaput. Az ajtóban állva vártam, hogy végre kinyíljon a 4-en a lift, és kiszálljon belőle az életemnek egyik legfontosabb személye. Amikor hallottam a lift csengését, oda rohantam a lifthez, és megláttam Annát. Könnyektől áztatott arca rögtön picike mosolyra fakadt, mikor meglátott engem és szorosan magához ölelt.
- Annyira sajnálom, hogy ilyenkor zavarlak. De... muszáj volt látnom téged.
- Ne butáskodj. - öleltem meg még szorosabban. - Tudod, hogy te sose zavarsz. Még most se, mikor felkeltettél. Gyere be és azonnal mond el, hogy mégis mi a fene történt.
Láttam, hogy a liftben két bőrönd van mellette és egy kisebb utazó táska. Nem kérdeztem semmit, megfogtam a két legnagyobb csomagot és elindultam a lakásomba. Anna szótlanul, egy-két szipogás közepette jött utánam. Becsukva magunk mögött az ajtót autómatikusan a cigarettás dobozomért nyúltam és meggyújtottam két szálat, melyből az egyik Annáé volt. Ez már egy szokás volt nálunk, hogy mindig gyújtunk a másiknak cigarettát. És ahogy ránéztem tudtam jól, hogy biztosan jól fog neki esni.
- Ülj le, kezdj el mesélni, addig én főzök egy kis kávét.
- El se tudod hinni, hogy mennyire hálás vagyok, hogy feljöhettem... Szóval... az van, hogy... Péter és én felbontottuk az eljegyzést. Vagyis, én bontottam fel... - nézett rám szomorúan.
- Mi... micsoda? - mikor eljutott a tudatomig amit mondott ki ejtettem a kezemből a kanalakat. - De hát, miért? Mi történt amióta nem találkoztunk? Múltkor még mind a ketten úsztatok a boldogságban, hogy eljegyeztétek egymást, meg minden.
- Tudom-tudom... De te is tudod jól, hogy volt pár hülye dolga... és ott volt az a dolog is...
- Dolog...? - elkezdtem gondolkodni, hogy mégis mire célozhat. De nem kellett sokat jártatnom az agyam, hogy rájöjjek mi volt a külön válás igazi kiváltó oka. Nem más volt, mint az alkohol. Péter régóta élt ennek a káros szenvedélyének. Nem vitte túlzásba, csak néha-néha nézett a pohár fenekére, és Anna eddig nem is foglalkozott a dologgal, mert tudta, hogy ésszel csinálja. De éreztem, hogy ez az állapot nem sokáig fog így maradni. - Mit csinált?
- Tegnap este későn értem haza a munkából. Ugye suli után egyből rohantam az étterembe, és kicsit tovább kellett bent maradnom, mert az egyik pincér elkérte magát, mert valami közbe jött neki. Olyan 11 óra környékén érhettem haza. Azt beszéltük meg Péterrel, hogy az eljegyzést megünnepelve elmegyünk bulizni, kettesben, hogy ki eresszük a gőzt. A sötét lakásba értem haza. Elment, egy kicsi cetlit hagyott nekem, amire le írta, hogy mivel későn érek haza, és ő jól akarja érezni magát, elindult előbb, és hogy menjek utána. Gondolhatod, hogy esett nekem...
Tudtam jól, hogy ez már nem az első ilyen eset. Eleinte Anna átsiklott az ilyenek felett, mert már megszokta, hogy milyen heves természetű Péter. De már előre sejtettem, hogy ez még nem a történet vége volt.
- Felhívtam, megkérdeztem hova ment. Természetesen oda, amit megbeszéltünk, hogy közösen elmegyünk. Gyorsan összekaptam magam, varázsoltam magamnak egy elfogadható fejszerkezetet, majd a kocsiba beülve utána mentem. Mire oda értem kellett egy kis idő, mire megtaláltam, mert a telefonját nem hallotta a nagy hangzavarban. Pár ismerős vette őt körül mire megtaláltam. Nem nagyon volt már tudatánál. Nagyon be volt rúgva... így még sose láttam. Kérdőre vontam, hogy ez mégis mi? Hogy nem volt képes megvárni, és csak azért sietett annyira a buliba, hogy végre leigya magát a sárga földig? Ő a képembe röhögött, hogy ennyire ne fújjam már fel a dolgot, volt már ilyenre példa, nem is egyszer. Mondom az egy dolog, de úgy volt, hogy megünnepeljük, hogy egybe kelünk. És... tegnap volt a 3 éves évfordulónk. Ez teljesen kiment a fejéből. Én tudtam, ezért egy finom vacsorát akartam neki készíteni a szórakozás előtt, meglepetésnek szántam. De ugye a munka közbeszólt... Nagyon dühös lettem rá. Elküldtem melegebb éghajlatra és haza mentem... Nem kellett sok, és olyan egy órára rá ő is haza érkezett. Kicsit már kezdett kitisztulni, de nem szólt hozzám, csókot se adott, semmi. Megkérdeztem tőle, hogy mégis mi baja van, és ő csak annyit mondott rá, hogy belefáradt. Mégis mibe? Erre az volt a válasza, hogy a hiszti rohamaimba, meg hogy megaláztam a barátai előtt a viselkedésemmel.
- Még te vagy a hisztis? - szóltam közbe dühösen. Ahogy mesélte a történteket már nyílt a bicska a zsebemben, de mikor eljutott ahhoz a részhez, hogy Péter még őt tartja hibásnak, a képzeletbeli bicska már hegyesen nyitva állt, készen arra, hogy bele döfjem abba az emberbe, aki fájdalmat okozott a barátnőmnek.
- Hm... - mosolyodott el Anna, majd folytatta. - Igen... Én vagyok a hibás, amiért betelt nálam a pohár... Niki nekem ebből elegem van. Csodálkozik, hogy besokaltam? 3 éve ezt látom, hogy kezd kicsúszni a kezéből az irányítás, de én kitartottam mellette. Mondjuk úgy, hogy megakartam menteni, mert annyira szeretem. - milyen ismerős szavak. Annyira át tudtam érezni a helyzetét. - És amikor évfordulónk van, megbeszéltük, hogy ünneplünk és szinte cserben hagy, akkor még ne legyek dühös? Persze neki állt feljebb. Iszonyatosan nagyot veszekedtünk... Aztán elérkeztünk egy pontra, amikor már nem vágtunk a másik fejéhez dolgokat, csak ültünk egymással szemben, a másik tekintetét kerülve. Ekkor kimondtam a végszót.
- Szakítottál...
- Tudom, hogy hülyeség. És mindennél, mindenkinél jobban szeretem őt. De... nekem erre nincs szükségem. Hogy csak akkor vagyok jó, mikor kellek neki valamire. Máskor pedig nem is érdeklem őt, semmi nem úgy van, ahogy eltervezzük, mert a haverok és az a szemét fontosabb mint én... Fáj, iszonyatosan fáj, de ki kellett mondanom. A saját érdekemben...
- Jaj drágám... - letettem elé a kávéját és átölteltem. - Annyira tisztellek, hogy így tetted. Persze nagyon sajnálom, de... hidd el, sokkal jobb lesz így. Majd meglátod. Nem most, nem pár nap, nem pár hét múlva, de jobb lesz. És én itt leszek neked, hogy segítsek átlendülni ezen az egészen. Te is ott voltál nekem mindig amikor kellett.
- Annyira hálás vagyok. Még valami... - rápillantott a bőröndjeire majd rám.
- Nem kell kérdezned. Telefonálok egyet és jövök. - kacsintottam rá, majd kimentem a nappaliba és felhívtam az albérlet tulajdonosát. Megkértem, hogy Anna oda költözhessen hozzám, hiszen így nekem is könnyebb lesz fizetnem az albérletet, meg mellette lehetek. Igaz, azt mondtam a tulajnak, hogy sűrgősen új albérletet kellett keresnie, az okot nem mondtam, nem rá tartozott. Kedves volt, és megengedte, hiszen mindig rendesen fizettem az albérletet, soha egy panasza nem volt rám.
- Kivel beszéltél? - kérdezte Anna, mikor visszamentem a konyhába.
- Van egy jó hírem. Mától a lakótársam vagy. Ha te is szeretnéd.
- Niki, én úgy gondoltam csak egy-két napra jövök ide, utána pedig keresek magamnak valami helyet...
- Ne legyél már bolond! Egy albérletet neked is nehéz lenne fizetned, ezt ketten simán ki tudjuk fizetni, van két háló, elférünk mind a ketten, hely van. És ami a legjobb benne, hogy valóra vált egy gyerekkori álmunk. Hogy együtt lakhatunk. - mondtam, mire könnybe lábadtak szemei és sírni kezdett. - Valami rosszat mondtam? - kérdeztem kétségbe esetten.
- Dehogy is... csak... annyira hálás vagyok. Azt se tudom, hogyan háláljam meg.
- Elég, ha elfogadod az ajánlatom, és megengeded, hogy segítsek helyre jönni.
- Köszönöm... - szipogta, majd bele kortyolt a kávéjába.
Annyira sajnáltam szegényt. Egy szakítás sosem könnyű dolog, főleg nem ennyi idő után. Habár várható volt, hogy egyszer elege lesz, de sose gondoltam volna, hogy ő lesz az, aki kimondja a végszót. De megértem, hogy bele unt. Egy ilyen ember mellett nem könnyű. Tapasztaltam... Nekem is volt egy hasonló kaliberű párom, habár ott nem én dobtam ki őt, hanem fordítva. De én is rengeteget idegeskedtem egy ehhez hasonló, de az alkoholnál talán veszélyesebb jellegű dolgai miatt, és ez fel tudja emészteni az embert. Az örökké tartó aggodalmaskodás, hogy mi lesz a szeretett személlyel, mi lesz az életével, mi lesz egyáltalán a párkapcsolattal. Habár ő megtudott válni a szenvedélyétől, azt hittem miattam. De a múlt kísért, így hiába reménykedtem benne, hogy megszabadulok ezektől a dolgoktól, nagyot tévedtem. Igaz, teljesen ki voltam amikor vége lett a dolognak, de rá kellett jönnöm, hogy nem ő vagy én voltam a kapcsolat életben tartója. Végül beláttam magamnak, hogy sokkal jobb lesz nekem. Egy jobb, ezerszer jobb embert érdemlek meg magam mellé, aki jobban tisztel, jobban ad a szavaimra. Ezért tudtam annyira, hogy Anna min ment keresztül. Így talán volt egy kis előnyöm abban, hogy segíthettem neki, mert hasonlón mentem keresztül mint ő...
Le se tagadhatnánk, hogy barátnők vagyunk. A legjobbak az egész földkerekségen, még a párkapcsolataink is hasonlóak, nem hogy a személyiségünk. És jó, hogy magam mellett tudhattam, mert figyelni tudtam rá. Ezzel a reggellel vette kezdetét közös életünk, mely nagyon sok meglepetést tartogatott számunkra.